Nahát, egy nagyon szép, nagy ház volt itten, a sógoregylet. A kapuját két meztelen angyal tartotta. Éppen azt gondoltam róluk, hogy ezeknek a kőszenteknek is elfelejtettek ruhát faragni a kőfaragók és mégse köpködik őket, mint ahogy ezeket a lányokat, ha nagyon szellős a tunikájok, már a haragosabb népek!
   Elég az hozzá, benyitunk a csengetős, nagy, vaspántos kapun.
   Olyan volt ez a sógoregylet háza, hogy körül az udvarán magasra rakott kőtornác futott, és ottan nyíltak a lányok szobái. Azon kívül volt egy kivilágos [sic], ezt a nagyszalonnak hívták. És még volt két kis szalon.
   A nagyszalon úgy tele volt mostan, hogy még a cigány cimbalmán is ült egy úr, egy kisasszonnyal, ahogy benéztünk rájuk a tornácról.
  Táncoltak, kavarogtak, keveregtek mindenfelé a szép piros bársony kanapékon ezek a hölgyek az urakkal.
  Már mostan mi még ezt a zsúfolást szaporítottuk volna négyen.
  De hát még a tornácra kijött elejbünk egy lány egy fehér csipkés köténye volt, és kulcsköteg nagy karikán lógott az övéről. Azzal játszott. Ezt úgy hívták ottan a lányok között, gazdinka.  Ez volt ott, mondhatni, a nőstény főpincér.
  Mondjam meg azt is mindjárt, hogyan volt ottan? Ennek az intézetnek nem volt ottan italmérési engedélye. Csak feketét, teát, csáját, szabad ottan adni a vendégnek. Persze a feketét lehetett dupla, tripla rummal kérni, úgy hogy már nem is volt a csészében fekete. És szintúgy a teát, csáját.
  Azonkívül aztán, bizalmas, gálánt vendégeknek mértek ottan akármit is, külön, a kisszalonokban.
  Hát mi szerencsésen úgy érkeztünk éppen, hogy az egyik kisszalonból elmentek valami jól fizető urak. És ezekért befűtötték a kisszalont, ami most már kárba veszett volna, ha üresen áll.
  A karmester, az értekezett közülünk a gazdinkával, aki azt mondja:
- Menjenek az urak szobára, lássák, tömve vagyunk. Hívjak a lányokat?
- Ráérünk galambom! – vissza karmester.
 Éppen ebben a pillanatban nézett ki egy kövér-kövér, de még elég szép asszony a tornácra. Volt olyan vastag aranylánc a nyakában és annyi karperec, függő, gyűrű a kezén, fülében, hogy ha vízbe öli magát, biztos a fenekére húzza ez a sok csüngülüngője.
  Ez volt a főnöknő itten. A karmester? Csak bámulok! Nagyot hajbókol e felé a csüngőkkel rakott húshordó felé és a kalapjával is földet veri, hogy köszön:
- Kezét csókolom, édes Lityi mama!
Csörög az arany a kezén Lityi mamának, mint a rabon a bilincs, ahogy szívesen int a karmesternek.
- Isten hozta karnagyúr minálunk. Persze, kicsit még elszopogatnának még az urak?
- Na igen! – bólint a karmesterünk.
- Gazdinka! – parancsolja erre a főnöknő, de ugyan kurtán: - Lehet a kisszalont az uraknak!
   Azzal, a nagy pirosítóval subickolt hájfejével, megint biccent egyet a főnöknő a karmesternek és az vissza nagy kezétcsókolomot. Már a főnöknő be is heppent az ajtón a tornácról. Na igazán, mint egy királyné, itten! Vagy kettő is kitelnék belőle, amekkora.
 De bizony én jól láttam, hogy a főnöknő rosszul látott, mikor belőlünk szeparévendégeket nézett ki.
   A gazdinka váltig húzogatta mindre ránk az orrát, a karmester leköszönt mindjárt a nagy szerepéről, a gazdinkával szemben. A laboráns? Az a karmester háta megé állott éppen. Én se vetélykedtem nagyon a rendelésben egy ilyen mulatóban. Mert tudtam, hogy ilyen helyen hogyan fog a kréta?
  De hát, ki döfte ki a mellét?  Csakigen a kellékes.
   Megcsörgeti mi Kálmánunk a zsebében a sok búcsúhatosát, és ő is, mint egy szolgabíró, majdnem úgy:
- Hozzon elébb, gazdinkám, négy feketét. Aztán majd meglássuk!
- Feketét? – pittyeszti persze rá a száját gazdinka: - És csak négyet abból is az uraknak? Hát maguk akarnak csak inni? Ne jöjjön be lány magukhoz? Vagy azoknak semmi?
   Ez az! – gondolom – terül már a vizeslepedő ránkfele. De Kálmán int bátran helyettünk is a gazdinkának:
- Hozhat-hozhat.
- Hányat? Nyolcat?
- Nyolcat.
    Prüha! Nyolc fekete itten , az legkevesebb három hatos darabja. Nyolcszor hatvan pénz, az négy forint nyolcvan.
Így számodolom én magamban azt, mint az imádságot mormogják a Gonosz ellen. Nagy fiú vagy, Kálmán, az igaz! De nehéz lesz kiszámolni a hatosokból annyit. Az is igaz! És még a feketét, itt a szeparéban csak azért rendelik, hogy gondolkozzanak, mit igyanak aztán? Máskülönben coki a rossz vendégnek innét, ha nem rosszabb.
  Én bizony nem tudok máson ógni-mógni magamban, mint ezen. De hát úgy veszem észre, ezeknek itten velem, már készen került vissza a kedvük.
   Leültünk ottan a jó meleg kis szobában, a finom bársonyszékekre. Itt kék volt a huzatjuk. A kellékes röhög. Röhög a laboráns is. A karmester mondja:
- Ne búsuljatok. Kihúzzuk nekik ezzel a feketével! Mert csak ez kellett. Láttátok? Jóba vagyok én itt a tulajdonosnővel. Csak a gazdinka pofáját kell bedugni két hatos borravalóval. Aztán veheted elő a az üveget, Rudi, bátran. Iszunk a fekete csészéből. Isznak velünk a lányok is, ezer örömmel.
   Na, persze ezt, hamar-hamar, addig susmogja össze nekünk a karmester, míg magunk ülünk ottan. De alig is jut a végére a szavának, már lebben is be két tunikás hölgy. Utánuk rögtön még egy.
   Na, nem is jött több. Együnkre és egy feketére nem esett pár. De annyi baj legyen! A karmester feltalálta magát azon nyomban és gazdinkának szólt:
- Igyon velünk maga, édes gazdinka, egy feketét! Amivel több van! Így! Csakhogy gazdinka a felduzzodt képét nem változtatta meg.
- - Köszönöm! – rázta a fejét – Én nem érek rá! Majd még benézek.
 És azzal már ott se volt.
   Hát kevergetjük a feketét. A lányok másznak az ölünkbe. Az egyik éppen egy Dóra nevű, rólam a karmesterre csimpaszkodik. Nagy, egytagos volt ez a Dórika. Ne mondjak nagyot, a melle akkora, mint a túrós tömlő. És a haja felsütve, felborodítva akkorába, mint egy bokor. A lábam majd eltörte, mikor rólam a karmesterre ugrott.
- Édes Tatucim – azt mondja: - ne hagyjátok, hogy az öreg Laci szalonban üljön, mert jöhetnek  vendégek, akik elviszik a másik kisszalonba. És akkor itt ülök gyászban.
  Ki volt az öreg Laci? Az öreg Laci a zongorista volt itten az intézetben. Mert bizony itten a nagy szalonban cigány cimbalmos kalimpált. De a két kisszalonban két külön zongora volt és ezeken az öreg Laci játszott, akiknek, azoknak.
- Hadd csak, hadd – szólt a karmester. De rá egy másik lány, egy Malvinka nevű szőke.
- Minek hagyni Lacit? Köteles ő verni a zongorát, ha szeparévendég van. Lenéz ő benneteket, hogy be se néz? Majd én hívom!
- Ne, ne, ne! Nincs szükség rá! – fogja a karmester ezt a lányt is. Mire a harmadik lány, egy Kamilla nevű egyszerre:
- De ti, oktondiak. Hiszen ő karmester. Ő játszik nekünk. Tátucikám? Nyomd meg hát ezt a zongorát!...
Nem is vesszük jóformán észre a nagy csiricsáréban, hogy az ajtón megint besuvakodott valaki. A zongorás jött be. Ez egy vereshajú, borzasztó csúnya pofa volt. A foga elől kiállott az ajka alul, mint a tengeri nyúlnak és nem kellett röhögjön, csak beszéljen, az egész ínye végiglátszott ennek, mint a halálfőnek a szájából.
    Na, belecsap a zongorába. Azt a hopszpolkát kezdi éppen, amit a karmesterünk abbahagyott.
   A kellékes megint ugrik fel a párjával, Kamillával és rúgják a port. De a szőke Malvinka az is belekapaszkodott a karmesterbe, és az hiába szabódott erősen a nagy hasával, a lány csak rávette a hacacáréra. Csak az én bivalytagú Dórikám maradt a helyén velem. Én ugyan előbb noszogattam a táncra. De ő így nekem:
- Hadd ezeket, hadd háborodjanak meg a táncért! Okosabbat mondok neked!
- Na, mit? – én rá.
- Hát te, hallod, innen a kaputól balra, két utcával van egy pék, tán tudod?
- Idegen vagyok itt, már mondtam! – felelek.
- Akkor is megtalálsz egy üzletet tán. Világos már annak az ablaka. Az udvarról kerülj bé, és hozzál egy stanicli meleg kiflit! Én élek-halok ezért. Tudod, kávéval úgy enni, hogy az ember a meleg kiflibe teszi a vajat. Csurog a nyálam, ha csak már rágondolok. Te nem szereted ezt?
- Kell a fenének! – mondom erre én. Nem is tudom, miért? Tán csak amiatt, merthogy lustállok én most elbotorkálni a fekete hajnalon egy pékségbe, azt sem tudom, merre. De dicsérem mindjárt magamat, hogy így beszéltem, mert a nagy Dóri azt mondja:
- Értem is megteheted, édes kis szívem, hogy hozol meleg kiflit nekem. Már ki is készítettem a szobában ma reggelre magamnak a kávét és tejet. Mert tudtam, hogy csak akadok itten egy kedves vendégre, aki hoz nekem meleg kiflit. Már ahogy ezt mondta, valahogy félősen ez a nagy dajna, szeget ütött a fejembe a meleg kiflije. Azt kérdem hát tőle:
- Hát aztán, ha annyira szereted azt a meleg sütemény, hát minek nem küldetsz magadnak minden reggelre, vagy hozatsz a portással?
- Jaj! – súgja nekem a nagy Dóra: - Éppen akartam mondani neked, hogy csak vigyázz, hogyan hozod be a kifli staniclit ügyesen a kabátod alatt! Ne szúrjon szemet. Ide be se hozzad a szalonba! Vidd egyenesen az én szobámba. Az első az a ballépcsőtől, az udvarról. Én nyitva hagytam már az ajtót. És akkorra már ott várlak. Mert nekem van csak itten egyedül szobám. A többi lánynak mindnek kettőnek van egy.
- Na! – gondolom erre magamban – Azt nem csodálom! Mert egyedül elbírod azt biztosan, amit két másik lány. Ahány ki is telnék belőled.
  De nem csinálok mókát. Mert kíváncsi vagyok, mi is van ezzel az eldugdosnivaló meleg kiflivel? Kérdem is:
- És azt sem értetnéd meg velem, hogy minek kelljen úgy szurkolni egy stanicli meleg kiflivel, ha idehozom be, mintha dinamitot hoznék a ház alá?
- Jaj hát! – feleli a nagy Dóra – ha te nem tudod még, hogy meg van tiltva itten nekünk a főnöktől a meleg kifli, az csak csuda!
Erre csak bámulok, persze:
- Hogy mondod?
- Nincs két hete se, hogy két orvos is szaladt ide délelőtt, amiatt, hogy több nyavalyás lány rosszul lett a meleg süteménytől. Bezabáltunk, mint tudod. Én kaptam ki legjobban a főnöktőtől. Két pofont kent le nekem, hogy én nyomorítottam meg az intézetet, mert tőlem látta a többi lány ezt a melegkiflizést. Hát én tehetek róla, mondjad?... De azóta szigorú tilalom áll fenn a főnöktől a meleg süteményre, akárki hozza. A pék se mer küldeni. Csak hát vendég vehet persze és belophatja.
- Na így szépen bíztatsz engemet! – mondom erre: - hogy elhiggyed, rohanok is beszállítani neked a meleg kiflit és azután tartom a hátamat, páholjon el a főnöknőd, az a medvetáncoltató.
- Mindent hittem rólad! – mérgesen nekem a nagy Dóri: - csak azt nem, hogy gyáva ripők vagy, egy lánynak nem tenni eleget a kívánságának. Pedig éppen azt akartam mondani, hogyha kiflit hozol nekem, ingyen lettem veled szobán. Hiszen azért is nem kértelek úgy,  hogy gyerünk ki előbb innét szobára, és ottan unszoljalak a kiflit hozni, hogy ne lássa itt Kamilla, ez a spion, és fújja be a gazdinak esetleg! Hanem látod, te most kimennél előre, míg ezek táncolnak, semmi feltűnő ez akkor, és aztán én eltűnhetek és már úgy jöhetsz be, hogy benn voltál velem a szobámban és én ott maradok. Maflább lennél, hogy ennyire ne tudj kijátszani egy rongyos tilalmat? Nem nézem ki ezt belőled!
  Így egyre az én nagy Dórám. Rágja a fülem. Dűti magát hozzám. Ölelget, babrál, mit nem csinál nekem a meleg kiflijéért. Még utoljára is azt mondom neki:
- Na, gyere, előbb álljunk fel mi is, táncoljunk egy sort ezekkel! A kavarodásból nem szúr úgy szemet, ha eltűntem, minthogy itt susmogtunk és megyek el rá és mégy el rá.
- Jól van, jól van, helyes! – Ugrik fel Dóra csakugyan és akarjuk járni a veszekedettet mi is hát.
  Csakhogy abban a szent percben hagyja abban a veres kutya zongorás. Elég már a kellékesnek is a tánc. Nem újrázza. A karmester meg éppen csak tántorodik szuszogva vissza az asztalunkhoz a párjával. Hát én súgom hamar a Dórinak:
- Mármost várjál! Majd elmegyek, ha megígértem. De egy kicsit várj!
  Így.

     Mit ülünk, mit nem ottan. A konyakból jutott a zongorásnak is egy. Még maradt is egy. A veres majom odaült közénk és nagy bratyizásba kezdett mindjárt a karmesterrel, mint muzsikus szaktársak.  Ez a veres zongorás tartott is egy darabig szóval mindünket. Mert magyarázta, elbeszélte apróra, mit tett előbb itt három úri vendég, a kisszalonban a három lánnyal, akik aztán kicserélődtek ezekre a miénkekre a nagyszalonból. Hogy játszottak is faramuci játékot. Tudja, aki tudja, mi az. Én mit meséljem?
 Az elég csak, hogy egyszerre azon vesszük észre magunkat a nagy Dórával, hogy helyettem és helyette a kellékes tűnt el a Kamillával. Jaj, Dóra persze dühös. Majd hogy le nem köpköd, milyen makutyi gyáva vagyok. De már azon ő sincs rajta, hogy most tűnjek el, míg a kellékes vissza nem érkezik Kamillával. Inkább azt mondja: majd elmegy sürgetni őket!
  Hát ki ideig hallgatjuk megint, mit tovább a veres zongorás a karmesternek és az annak. Aztán Dóra szedi magát és kilebben mellőlem. Ez eddig rendben van! De hát az milyen, ha a fejében van. Én is óvatoskodtam addig, míg nem kellet, most hogy kellene, mert már csak a karmestert hagyom ott a zongorással, egyszerre, mintha égetni kezdene a székem bársonya, ugorjak el róla. Hát persze, legisinkább [sic] a nagy Dóra tapogatós ígéretei állítottak fel a székemről, hogy: milyen jól fogunk mulatni a szobájában, ha a kiflivel megjövök neki. Kapom én magam s otthagyom a karmestert a veres társával. Ott én! Azzal nem is vizsgálódok sokat a tornácon, az udvaron. Hiszen jönnek-mennek párok, lányok mindig, az igaz. Megyek én ki a kapun. A portásnak okosan azt mondom. Még csuda, hogy részegen is olyan jól eszembe jutott:
- Nem eresztett ki két csizmás embert most? Egyiken sárga kaput volt.
- De igen – a portás vissza – éppen most.
Persze. Hiszen a tornácról láttam, hogy két ilyen alak ment ki éppen.
- Na, akkor eresszen ki hamar, egyik elvitt tőlem valamit. Visszajövök mindjárt. Akkor megkapja duplán a borravalóját! – én rá. Így okosan! És ne is mondjam, csakugyan futtig-futva mentem, amerre Dóra magyarázta, a második utcán balra, a péküzletig. Vettem ottan egy stanicli meleg kiflit. Szó nélkül kaptam ott. Azzal vissza megint futtig-futva a sógoregyletbe. A portásnak csakugyan kezébe nyomtam két hatos borravalót. Gondoltam, ez mégis megéri nekem, hogy ingyen szerelmeskedek itten egy lánnyal. Csak még egy pár kifliért. Na!
   De sokkal többe kerül ez az ingyen mulatság! Rájövök rögtön hamar.