Nahát, egy nagyon szép, nagy ház volt
itten, a sógoregylet. A kapuját két meztelen angyal tartotta. Éppen azt
gondoltam róluk, hogy ezeknek a kőszenteknek is elfelejtettek ruhát
faragni a kőfaragók és mégse köpködik őket, mint ahogy ezeket a
lányokat, ha nagyon szellős a tunikájok, már a haragosabb népek!
Elég az hozzá, benyitunk a csengetős, nagy, vaspántos
kapun.
Olyan volt ez a sógoregylet háza, hogy körül az udvarán
magasra rakott kőtornác futott, és ottan nyíltak a lányok szobái. Azon
kívül volt egy kivilágos [sic], ezt a nagyszalonnak hívták. És még volt
két kis szalon.
A nagyszalon úgy tele volt mostan, hogy még a cigány
cimbalmán is ült egy úr, egy kisasszonnyal, ahogy benéztünk rájuk a
tornácról.
Táncoltak, kavarogtak, keveregtek mindenfelé a szép piros
bársony kanapékon ezek a hölgyek az urakkal.
Már mostan mi még ezt a zsúfolást szaporítottuk volna négyen.
De hát még a tornácra kijött elejbünk egy lány egy fehér csipkés
köténye volt, és kulcsköteg nagy karikán lógott az övéről. Azzal
játszott. Ezt úgy hívták ottan a lányok között, gazdinka. Ez volt
ott, mondhatni, a nőstény főpincér.
Mondjam meg azt is mindjárt, hogyan volt ottan? Ennek az
intézetnek nem volt ottan italmérési engedélye. Csak feketét, teát,
csáját, szabad ottan adni a vendégnek. Persze a feketét lehetett dupla,
tripla rummal kérni, úgy hogy már nem is volt a csészében fekete. És
szintúgy a teát, csáját.
Azonkívül aztán, bizalmas, gálánt vendégeknek mértek ottan
akármit is, külön, a kisszalonokban.
Hát mi szerencsésen úgy érkeztünk éppen, hogy az egyik
kisszalonból elmentek valami jól fizető urak. És ezekért befűtötték a
kisszalont, ami most már kárba veszett volna, ha üresen áll.
A karmester, az értekezett közülünk a gazdinkával, aki azt
mondja:
- Menjenek az urak szobára, lássák, tömve vagyunk. Hívjak a lányokat?
- Ráérünk galambom! – vissza karmester.
Éppen ebben a pillanatban nézett ki egy kövér-kövér, de még elég
szép asszony a tornácra. Volt olyan vastag aranylánc a nyakában és
annyi karperec, függő, gyűrű a kezén, fülében, hogy ha vízbe öli magát,
biztos a fenekére húzza ez a sok csüngülüngője.
Ez volt a főnöknő itten. A karmester? Csak bámulok! Nagyot
hajbókol e felé a csüngőkkel rakott húshordó felé és a kalapjával is
földet veri, hogy köszön:
- Kezét csókolom, édes Lityi mama!
Csörög az arany a kezén Lityi mamának, mint a rabon a bilincs, ahogy
szívesen int a karmesternek.
- Isten hozta karnagyúr minálunk. Persze, kicsit még elszopogatnának
még az urak?
- Na igen! – bólint a karmesterünk.
- Gazdinka! – parancsolja erre a főnöknő, de ugyan kurtán: - Lehet a
kisszalont az uraknak!
Azzal, a nagy pirosítóval subickolt hájfejével, megint
biccent egyet a főnöknő a karmesternek és az vissza nagy
kezétcsókolomot. Már a főnöknő be is heppent az ajtón a tornácról. Na
igazán, mint egy királyné, itten! Vagy kettő is kitelnék belőle,
amekkora.
De bizony én jól láttam, hogy a főnöknő rosszul látott, mikor
belőlünk szeparévendégeket nézett ki.
A gazdinka váltig húzogatta mindre ránk az orrát, a
karmester leköszönt mindjárt a nagy szerepéről, a gazdinkával szemben.
A laboráns? Az a karmester háta megé állott éppen. Én se vetélykedtem
nagyon a rendelésben egy ilyen mulatóban. Mert tudtam, hogy ilyen
helyen hogyan fog a kréta?
De hát, ki döfte ki a mellét? Csakigen a kellékes.
Megcsörgeti mi Kálmánunk a zsebében a sok búcsúhatosát, és
ő is, mint egy szolgabíró, majdnem úgy:
- Hozzon elébb, gazdinkám, négy feketét. Aztán majd meglássuk!
- Feketét? – pittyeszti persze rá a száját gazdinka: - És csak négyet
abból is az uraknak? Hát maguk akarnak csak inni? Ne jöjjön be lány
magukhoz? Vagy azoknak semmi?
Ez az! – gondolom – terül már a vizeslepedő ránkfele. De
Kálmán int bátran helyettünk is a gazdinkának:
- Hozhat-hozhat.
- Hányat? Nyolcat?
- Nyolcat.
Prüha! Nyolc fekete itten , az legkevesebb három
hatos darabja. Nyolcszor hatvan pénz, az négy forint nyolcvan.
Így számodolom én magamban azt, mint az imádságot mormogják a Gonosz
ellen. Nagy fiú vagy, Kálmán, az igaz! De nehéz lesz kiszámolni a
hatosokból annyit. Az is igaz! És még a feketét, itt a szeparéban csak
azért rendelik, hogy gondolkozzanak, mit igyanak aztán? Máskülönben
coki a rossz vendégnek innét, ha nem rosszabb.
Én bizony nem tudok máson ógni-mógni magamban, mint ezen. De hát
úgy veszem észre, ezeknek itten velem, már készen került vissza a
kedvük.
Leültünk ottan a jó meleg kis szobában, a finom
bársonyszékekre. Itt kék volt a huzatjuk. A kellékes röhög. Röhög a
laboráns is. A karmester mondja:
- Ne búsuljatok. Kihúzzuk nekik ezzel a feketével! Mert csak ez
kellett. Láttátok? Jóba vagyok én itt a tulajdonosnővel. Csak a
gazdinka pofáját kell bedugni két hatos borravalóval. Aztán veheted elő
a az üveget, Rudi, bátran. Iszunk a fekete csészéből. Isznak velünk a
lányok is, ezer örömmel.
Na, persze ezt, hamar-hamar, addig susmogja össze nekünk a
karmester, míg magunk ülünk ottan. De alig is jut a végére a szavának,
már lebben is be két tunikás hölgy. Utánuk rögtön még egy.
Na, nem is jött több. Együnkre és egy feketére nem esett
pár. De annyi baj legyen! A karmester feltalálta magát azon nyomban és
gazdinkának szólt:
- Igyon velünk maga, édes gazdinka, egy feketét! Amivel több van! Így!
Csakhogy gazdinka a felduzzodt képét nem változtatta meg.
- - Köszönöm! – rázta a fejét – Én nem érek rá! Majd még benézek.
És azzal már ott se volt.
Hát kevergetjük a feketét. A lányok másznak az ölünkbe. Az
egyik éppen egy Dóra nevű, rólam a karmesterre csimpaszkodik. Nagy,
egytagos volt ez a Dórika. Ne mondjak nagyot, a melle akkora, mint a
túrós tömlő. És a haja felsütve, felborodítva akkorába, mint egy bokor.
A lábam majd eltörte, mikor rólam a karmesterre ugrott.
- Édes Tatucim – azt mondja: - ne hagyjátok, hogy az öreg Laci
szalonban üljön, mert jöhetnek vendégek, akik elviszik a másik
kisszalonba. És akkor itt ülök gyászban.
Ki volt az öreg Laci? Az öreg Laci a zongorista volt itten az
intézetben. Mert bizony itten a nagy szalonban cigány cimbalmos
kalimpált. De a két kisszalonban két külön zongora volt és ezeken az
öreg Laci játszott, akiknek, azoknak.
- Hadd csak, hadd – szólt a karmester. De rá egy másik lány, egy
Malvinka nevű szőke.
- Minek hagyni Lacit? Köteles ő verni a zongorát, ha szeparévendég van.
Lenéz ő benneteket, hogy be se néz? Majd én hívom!
- Ne, ne, ne! Nincs szükség rá! – fogja a karmester ezt a lányt is.
Mire a harmadik lány, egy Kamilla nevű egyszerre:
- De ti, oktondiak. Hiszen ő karmester. Ő játszik nekünk. Tátucikám?
Nyomd meg hát ezt a zongorát!...
Nem is vesszük jóformán észre a nagy csiricsáréban, hogy az ajtón
megint besuvakodott valaki. A zongorás jött be. Ez egy vereshajú,
borzasztó csúnya pofa volt. A foga elől kiállott az ajka alul, mint a
tengeri nyúlnak és nem kellett röhögjön, csak beszéljen, az egész ínye
végiglátszott ennek, mint a halálfőnek a szájából.
Na, belecsap a zongorába. Azt a hopszpolkát kezdi
éppen, amit a karmesterünk abbahagyott.
A kellékes megint ugrik fel a párjával, Kamillával és
rúgják a port. De a szőke Malvinka az is belekapaszkodott a
karmesterbe, és az hiába szabódott erősen a nagy hasával, a lány csak
rávette a hacacáréra. Csak az én bivalytagú Dórikám maradt a helyén
velem. Én ugyan előbb noszogattam a táncra. De ő így nekem:
- Hadd ezeket, hadd háborodjanak meg a táncért! Okosabbat mondok neked!
- Na, mit? – én rá.
- Hát te, hallod, innen a kaputól balra, két utcával van egy pék, tán
tudod?
- Idegen vagyok itt, már mondtam! – felelek.
- Akkor is megtalálsz egy üzletet tán. Világos már annak az ablaka. Az
udvarról kerülj bé, és hozzál egy stanicli meleg kiflit! Én élek-halok
ezért. Tudod, kávéval úgy enni, hogy az ember a meleg kiflibe teszi a
vajat. Csurog a nyálam, ha csak már rágondolok. Te nem szereted ezt?
- Kell a fenének! – mondom erre én. Nem is tudom, miért? Tán csak
amiatt, merthogy lustállok én most elbotorkálni a fekete hajnalon egy
pékségbe, azt sem tudom, merre. De dicsérem mindjárt magamat, hogy így
beszéltem, mert a nagy Dóri azt mondja:
- Értem is megteheted, édes kis szívem, hogy hozol meleg kiflit nekem.
Már ki is készítettem a szobában ma reggelre magamnak a kávét és tejet.
Mert tudtam, hogy csak akadok itten egy kedves vendégre, aki hoz nekem
meleg kiflit. Már ahogy ezt mondta, valahogy félősen ez a nagy dajna,
szeget ütött a fejembe a meleg kiflije. Azt kérdem hát tőle:
- Hát aztán, ha annyira szereted azt a meleg sütemény, hát minek nem
küldetsz magadnak minden reggelre, vagy hozatsz a portással?
- Jaj! – súgja nekem a nagy Dóra: - Éppen akartam mondani neked, hogy
csak vigyázz, hogyan hozod be a kifli staniclit ügyesen a kabátod
alatt! Ne szúrjon szemet. Ide be se hozzad a szalonba! Vidd egyenesen
az én szobámba. Az első az a ballépcsőtől, az udvarról. Én nyitva
hagytam már az ajtót. És akkorra már ott várlak. Mert nekem van csak
itten egyedül szobám. A többi lánynak mindnek kettőnek van egy.
- Na! – gondolom erre magamban – Azt nem csodálom! Mert egyedül elbírod
azt biztosan, amit két másik lány. Ahány ki is telnék belőled.
De nem csinálok mókát. Mert kíváncsi vagyok, mi is van ezzel az
eldugdosnivaló meleg kiflivel? Kérdem is:
- És azt sem értetnéd meg velem, hogy minek kelljen úgy szurkolni egy
stanicli meleg kiflivel, ha idehozom be, mintha dinamitot hoznék a ház
alá?
- Jaj hát! – feleli a nagy Dóra – ha te nem tudod még, hogy meg van
tiltva itten nekünk a főnöktől a meleg kifli, az csak csuda!
Erre csak bámulok, persze:
- Hogy mondod?
- Nincs két hete se, hogy két orvos is szaladt ide délelőtt, amiatt,
hogy több nyavalyás lány rosszul lett a meleg süteménytől. Bezabáltunk,
mint tudod. Én kaptam ki legjobban a főnöktőtől. Két pofont kent le
nekem, hogy én nyomorítottam meg az intézetet, mert tőlem látta a többi
lány ezt a melegkiflizést. Hát én tehetek róla, mondjad?... De azóta
szigorú tilalom áll fenn a főnöktől a meleg süteményre, akárki hozza. A
pék se mer küldeni. Csak hát vendég vehet persze és belophatja.
- Na így szépen bíztatsz engemet! – mondom erre: - hogy elhiggyed,
rohanok is beszállítani neked a meleg kiflit és azután tartom a
hátamat, páholjon el a főnöknőd, az a medvetáncoltató.
- Mindent hittem rólad! – mérgesen nekem a nagy Dóri: - csak azt nem,
hogy gyáva ripők vagy, egy lánynak nem tenni eleget a kívánságának.
Pedig éppen azt akartam mondani, hogyha kiflit hozol nekem, ingyen
lettem veled szobán. Hiszen azért is nem kértelek úgy, hogy
gyerünk ki előbb innét szobára, és ottan unszoljalak a kiflit hozni,
hogy ne lássa itt Kamilla, ez a spion, és fújja be a gazdinak esetleg!
Hanem látod, te most kimennél előre, míg ezek táncolnak, semmi feltűnő
ez akkor, és aztán én eltűnhetek és már úgy jöhetsz be, hogy benn
voltál velem a szobámban és én ott maradok. Maflább lennél, hogy
ennyire ne tudj kijátszani egy rongyos tilalmat? Nem nézem ki ezt
belőled!
Így egyre az én nagy Dórám. Rágja a fülem. Dűti magát hozzám.
Ölelget, babrál, mit nem csinál nekem a meleg kiflijéért. Még utoljára
is azt mondom neki:
- Na, gyere, előbb álljunk fel mi is, táncoljunk egy sort ezekkel! A
kavarodásból nem szúr úgy szemet, ha eltűntem, minthogy itt susmogtunk
és megyek el rá és mégy el rá.
- Jól van, jól van, helyes! – Ugrik fel Dóra csakugyan és akarjuk járni
a veszekedettet mi is hát.
Csakhogy abban a szent percben hagyja abban a veres kutya
zongorás. Elég már a kellékesnek is a tánc. Nem újrázza. A karmester
meg éppen csak tántorodik szuszogva vissza az asztalunkhoz a párjával.
Hát én súgom hamar a Dórinak:
- Mármost várjál! Majd elmegyek, ha megígértem. De egy kicsit várj!
Így.
Mit ülünk, mit nem ottan. A konyakból jutott a
zongorásnak is egy. Még maradt is egy. A veres majom odaült közénk és
nagy bratyizásba kezdett mindjárt a karmesterrel, mint muzsikus
szaktársak. Ez a veres zongorás tartott is egy darabig szóval
mindünket. Mert magyarázta, elbeszélte apróra, mit tett előbb itt három
úri vendég, a kisszalonban a három lánnyal, akik aztán kicserélődtek
ezekre a miénkekre a nagyszalonból. Hogy játszottak is faramuci
játékot. Tudja, aki tudja, mi az. Én mit meséljem?
Az elég csak, hogy egyszerre azon vesszük észre magunkat a nagy
Dórával, hogy helyettem és helyette a kellékes tűnt el a Kamillával.
Jaj, Dóra persze dühös. Majd hogy le nem köpköd, milyen makutyi gyáva
vagyok. De már azon ő sincs rajta, hogy most tűnjek el, míg a kellékes
vissza nem érkezik Kamillával. Inkább azt mondja: majd elmegy sürgetni
őket!
Hát ki ideig hallgatjuk megint, mit tovább a veres zongorás a
karmesternek és az annak. Aztán Dóra szedi magát és kilebben mellőlem.
Ez eddig rendben van! De hát az milyen, ha a fejében van. Én is
óvatoskodtam addig, míg nem kellet, most hogy kellene, mert már csak a
karmestert hagyom ott a zongorással, egyszerre, mintha égetni kezdene a
székem bársonya, ugorjak el róla. Hát persze, legisinkább [sic] a nagy
Dóra tapogatós ígéretei állítottak fel a székemről, hogy: milyen jól
fogunk mulatni a szobájában, ha a kiflivel megjövök neki. Kapom én
magam s otthagyom a karmestert a veres társával. Ott én! Azzal nem is
vizsgálódok sokat a tornácon, az udvaron. Hiszen jönnek-mennek párok,
lányok mindig, az igaz. Megyek én ki a kapun. A portásnak okosan azt
mondom. Még csuda, hogy részegen is olyan jól eszembe jutott:
- Nem eresztett ki két csizmás embert most? Egyiken sárga kaput volt.
- De igen – a portás vissza – éppen most.
Persze. Hiszen a tornácról láttam, hogy két ilyen alak ment ki éppen.
- Na, akkor eresszen ki hamar, egyik elvitt tőlem valamit. Visszajövök
mindjárt. Akkor megkapja duplán a borravalóját! – én rá. Így okosan! És
ne is mondjam, csakugyan futtig-futva mentem, amerre Dóra magyarázta, a
második utcán balra, a péküzletig. Vettem ottan egy stanicli meleg
kiflit. Szó nélkül kaptam ott. Azzal vissza megint futtig-futva a
sógoregyletbe. A portásnak csakugyan kezébe nyomtam két hatos
borravalót. Gondoltam, ez mégis megéri nekem, hogy ingyen
szerelmeskedek itten egy lánnyal. Csak még egy pár kifliért. Na!
De sokkal többe kerül ez az ingyen mulatság! Rájövök
rögtön hamar.
*
Hogy be is valljam rögtön, akárhogy
is biztatott engem ez a nagy tehén Dórikám, milyen pompásan mulatok
vele a szobájában, én magamban csak attól tartottam, hogyha ez a
hústorony az ölébe vesz, úgy fogok kinézni, mint a kitett gyermek a
kapuban.
Nem is másult meg egykettőre ez a gondolatom, amint
besurrantam, és már vele voltam a szobájában, evvel a Dórival.
Mert mit csinált? Volt egy kis asztala, a kiskályhája mellett.
Amikor meglátta nálam a kiflis-staniclit, és megropogtatta a kifliket,
hogy melegek-e? Jaj! Nagy örömmel abroszt kapott kifelé a sifonjából és
megterített szépen. Micsoda? Kékrojtos asztalkendőt is tett az asztalra
kettőt. Azután pedig még majdnem friss, zöld tormalevélben vajat hozott
oda. És a kályhából forró kávét vett le, még egy kis lábos tejet.
- Na gyere! Egyél te is velem! – hívott engemet. De hát én szabódtam
majdnem, hogy bosszúsan magamban. Mert hát azt gondoltam, talán majd a
kávéházban menjek azt csinálni, amit itt akarnék, ha itten kávézok?
Nahát!
- Nem kívánom én meg soha a tejes kávét. Asszony nép döglik csak úgy
ezután! Úgy hárítottam el Dórinak a kínálást.
De ő nagyon szépen, kedvesen nekem:
- Tudom azt én, tudom, elég baj az. Mert inkább ilyet szeretnél, mint a
szeszt, meg a bagózást. Nem szégyen az férfinak sem, ha édesszájú.
Ezeknek a cefréknek pedig itt velem, az intézetben váltig is prédikálom
mindig, hogy még férfi szájában is méreg a szesz, nemhogy nőszemélynek.
Püha, csak nézek erre a nagy Dórira: miket beszél ez nekem?
De ő tovább nekem:
- Igen, igen akárhogy is bámulsz rám! Az ember fejét, pláne egy
szukáét, az veszti el csak és az életét is, ha az italra adja magát és
a füstölésre. Tehetsz te mást akármit, csak azt ne tedd. Mert attól
sorvadsz és hervadsz el, az italtól és a bagótól. Se az éjszakázás, se
egyéb nem fog ki rajtad, itt egy ilyen házban se, ha jól gondozod
magadat. Csak nézz meg engemet. Várj, ide ülök!
Na, míg idejutott nekem a nagy Dórikám a prédikációjával, hát a keze és
a szája früstüktől se állt el. Keveset mondok, hogy három kiflit úgy
tömött bele a nagy szájába, hogy csak kettétörte, és felét-felét
egyszerre duplán hajtotta kiflinek, úgy kapta be. Rá egy nagy csuporból
egy olyan korty kávét, hogy másnak kétszer cigányútra szaladt volna a
fele. És így tele szájjal engemet is egyre unszolt az evésre.
- Na, csak tessék, falj hát! Mit kíméled? Ne csipegess nekem, mint egy
ártatlan madárka, ronda férfi létedre. Kapd be csak ezt! Ő nyomott
vajat a fél kiflikre, és tömte nekem is a számba bele. Most pedig már,
ahogy ültünk két széken, Dórikám a nagy bivalytomporát zsupp,
átalcsapta az ágyára, a szélére, és ezenközben a kis könnyű asztalt is
felemelte már és odarakta kézügybe. Engemet pedig a székemről szintén
odaintett maga mellé. Csak azért persze, hogy mutassa meg a húsát nekem.
- Csak nézz meg engemet! Csak tapogassad meg bátran, hogy az én mellem,
amennyit dögönyözik, azért olyan, mint a gumilabda. Fogd meg a
Kamilláét, öt évvel fiatalabb nálam, én nem is tagadom, és a melle,
mint két nyiszlett dohányzacskó üresen., és a képe olyan vánnyadt, ha
nem keni vastagon rá a pirosítót, ami kieszi, mint a cserzett bőr, de
hamuszínbe. Miért? Csak a száz cigarettáért, és száz konyakért, amit
minden éjjel elfogyaszt ő is és a többi is. És még a vendég is utálja,
hogy mindig fizess a neve, ezekkel a nagy cehekkel, ha ilyen lányokkal
ül le. Persze a főnökék ezeket szeretik, a Kamilla-féle lányokat
inkább. Mert mit bánják ők, ha a lányok bőre az ebek harmincadján vész
el. Őnekik csak haszon. Hozathatnak új lányt eleget. Cserélhetik őket,
mint a juhot, ha megnyírták. Ezt tudd meg, hogy hogy van ez bizony,
igazában és engemet nézz meg, így, ahogy vagyok. Fogd meg a combomat!
Fogd itt, tessék a nyakam bőrét. Ez nem toka, ez nem lötyög.
Így tapingattatta és csípdestette össze magát a
kezeimmel Dórika, úgyhogy ő vitte oda a kezemet, mindenhova magán. Hát
csakis, ez a lány, amekkora volt, minden tagja, mint a tömör gumi. De
ahogy fogdostam ezt ottan, éppen megint azt gondoltam magamban: na,
Marci ennek a nagydarab húsnak gyürkőzhetsz neki, olyan gőzzel,
amilyennel bírsz, s végén azt fogja megkérdezni tőled, hogy:
tulajdonképpen mit akartál tőle?
De hát, úgy látszik, hogy… Nem. Tartsak csak sorjában!
*
Na már mikor az asztalt a csészékkel
el is tolta, Dóri az ágytól, és csak úgy ültünk a szélén tovább, tovább
beszélt ő. Csak erről az ő makkegészségéről, itten ebben az intézetben.
- Látod, hogy nem iszom, csak éppen, hogy a főnökék ne ugassanak rám,
hogy a vendéget nem dűtöm be, kedv csinálásssal az ivásra, hát énrajtam
nem fognak ki a főnökök sem. Ez a többi lány itten csak a főnökéknek
keres, és az ügynököknek, akik minden hónapban utaztatják, és
szegődtetik őket, mert ha nincs vendég, aki fizet, akkor ők azt a büdös
dohányt és italt számlájukra is íratják, és így borítatják magukat
adóssággal, és így hervasztják el, hogy aztán a vendégeknek se
kelljenek. Én? Én látod, négy éve vagyok itten egyhelyben. Vendégem van
olyan is, aki elmegy, ha nem ülök vele és mást kínálnak neki. Hány?
Száz. Minden éjjel annyi vendégem van, ahányat akarok. Adósságom nincs,
egy peták se. Ruhám? Mind az enyém. Nézz ide!
Csakugyan olyan gyönyörű fehérneműt, mint ennek a nagy
lomnak volt! Stikkolt, csipkés holmi! Csakugyan!
- Azt hiszed, hogy a főnökék egy büdös mukkot szólhatnak rám? Nekem
félretett pénzem van! Nem sokat vegzálhat engem itten senki! Mert
megyek ahová akarok, ha nincs adósságom a főnöknél, amit át kell vegyen
az új intézet velem. Ezeknek a többinek, egy saját rongyuk nincsen és
úsznak az adósságban, a főnökök és az ügynökök markában, a hülyék. És
mit tesznek részegen? Ezt hallgassad meg jól!
Már erre, hogy külön kíváncsivá tegyem engem, mit mond az
én Dórikám, csak úgy fele karjával, mint egy nagy szalmaszálat,
leborított engem a párnájára.
Mert, hogy mondjam, akárcsak asz előbb a kávéval, most meg
ahogy beszélt, közben meg-megcibált.
- Na, vetkezz! Mindent húzz le! Ne félj! Engem nem sürgetnek , nem
zavarnak!... Tiszta ember vagy. Látom. Szeretem, ha valaki ügyel
magára. Velem nem is fekszik le minden büdös, rongyos, piszkos, beteg
tróger. Éppen erről akarok beszélni veled. Ezt vedd eszedbe jól!
Így nekem Dóra. Már persze úgy, ahogy levetkeztetett, és
felborított maga mellé az ágyon. Ő persze csak kikanyarította a
nyakából, mint egy zsákot a piros tunikáját, és már úgy volt, ahogy az
anyja szülte. A két papucsát a plafonra rúgta és úgy kapta el, hogy
letegye. És azután elkezdte:
- Tudod-e, hogy a legtöbb lány itten velem, akkor adja magát vendégnek,
mikor részeg? Akkor nem bánják, akárkivel vannak. Részegen nem
vigyáznak. Jó nékik, aki jön. Érted te jól, mit mondok! Hogy más az,
hogy valakivel úgy fekszem le, hogy kell az nekem és más az, hogy csak
a forint húszra gondol az ember, vagy amennyit kifacsarhat belőle, hogy
csak már menjen! És akkor úgy is viselkedik az ember, egy ronda
vendéggel, muszályból, és vigyáz magára és csak gyerünk, végezz, fiam,
dögölj meg! Nahát, mit magyarázzam! Így az ember, mint én is, el se
fárad, hogy késre csinál tíz ronda, büdös, piszkos latort. Persze, ha
iszik egy lány, akkor azt nem bírja, hogy ügyesen visszatartsa magát,
és csak gyere-mehetsz jóember, akivel van! És csak azzal legyen
odaadással, akit kedvel. Úgy, mint én, bizony!
Énnálam úgy van, hogyha öt napig nem jön vendégem, akit megszeressek,
akkor öt napig csak annyi nekem, minden férfi szobavendég, mint egy
köpés. Ennyi ni!
Na! Pont, ahogy keresztülköpött rajtam Dórikám, és már éppen azt
gondoltam, amit a babona tart, hogy mára nem leszek szerencsés, hát
egyszerre mit tesz? Alám dugja a nagy karját, mint egy pólyás gyermek
alá és majdnem úgy emel magához, hogy azt mondja:
- Na, de most már hagyjuk ezeket! Te, látod tetszel nekem! Nem vetted
ezt észre?
Így és más! Olyan nagyon szerelmesen kezdtünk ottan csókolózni,
hogy észre sem vettem már csakugyan, hol vagyok. És csakugyan azt sem
tudtam,: hányadán is álljak ezzel a duplára nőtt lánnyal, hogy ez semmi
után sem szűnt meg hozzám ezzel a kedveskedéssel. Úgy legyek boldog, ha
hazudok!
Hogy ez minek tartott éppen engemet magához valónak annyira?
Máig is bámulok rajta! Mikor mellette egy nyiszlett szalmaszál voltam,
egy rönkkő mellett.
De ez egyre, ez a nagy Dóri, hogy: velem igazán szívesen marad
együtt és maradjak csak akármeddig, jöjjek máskor is mindig hozzá, ő
majd rendet csinál magához, ha nincs pénzem. És így tovább. Ahogy
mondom!
De utoljára már olyanokon is kezdte, hogy: hozzon ő nekem
bár tíz tanút rá, hogy neki van itt a városban egy cipészlegény kérője?
Ez a cipész már itt ebben a szobában letérdepelve sírt előtte, hogy
menjen hozzá feleségül, nevelje két kis gyermekét, ő, mint a csillagot
az égen, úgy becsüli meg!
És minek nem megy ehhez a cipészhez, ő Dórika? Mert iszik
ez is. És nem mértékkel, ahogy még na! Hanem, ahol a szesz szagát
megérzi, már az ördögé.
Nékem meg persze azon kezdi aztán, hogy: ahogy látott
engemet, hogy hogyan kezelem a poharat csínján, és hogyan
szólok csak abba, amihez közöm van, hát az tetszik neki bennem
legjobban! Na!
Azután pedig azt is elmondta nekem, mit csakugyan mindenki
tudván-tudva beszélt ottan, hogy: mi szégyen is az, egy éjjeli
intézetből venni feleséget, mikor Tótvároson, egy gyáros van, aki a
feleségét egy éjjeli intézetből váltotta ki, és most ugyan nagy
tekintetes asszony is az éjjeli lány!
Na, így nekem ez a nagy Dóri ottan. Csakhogy a számba nem
rágta már, köpjem ki neki, hogy annyi félretett pénzével és
kelengyéjével én is elvenném őtet feleségül, mint a részeges cipésze
venné!
De hát én magamban majdcsak hogy azt nem gondoltam: ha már
csakis keresztet vennék a nyakamba, mégis inkább a könnyebbekből
választanék.
És csak hagytam beszélni ezt a nagydarab némbert.
*
Mit akar tőlem ez a nagy Dóri, mit
nem? Csakugyan annyira tetszettem ennek, hogy üzleti lány létére így
töltötte velem az idejét? Az egyszer szent, hogy a világos reggel
ért ottan a szobájában. De még mikor eleresztett, akkor is azt mondta:
- ha nem volna olyan drága a hálóvendég taksája, és ki tudnálak
ereszteni magamtól, napközben is vagy itt tartani a szobámban hogy
észre ne vegyenek, hát finoman alhatnánk együtt. De hát eljössz majd,
máskor is. Hétfőn, szerdán és pénteken van leginkább kevés vendég itt.
Isten áldjon, drága Marcikám!
Így bocsátott ki engemet a Dórim.
Sajtóvisszhang:
ZÁRT AJTÓK MÖGÖTT TÁRGYALJÁK TERSTYÁNSZKY8, VEIGELSBERG PÁL ÉS JÓZSEF
ATTILA SZEMÉREM ELLENI VÉTSÉGÉT
A büntetőtörvényszék Méhes-tanácsa ma
délelőttre tűzött ki főtárgyalást Terstyánszky Józsi Jenő író,
Ignotus-Veigelsberg Pál hírlapíró és József Attila író ügyében, akiket
az ügyészség sajtó útján elkövetett szemérem elleni vétséggel vádolt
meg. .
Terstyánszky Józsi Jenő személyi adatainak felvételekor kiderült, hogy
sajtó útján elkövetett szemérem elleni vétség miatt egy ízben már
kéthónapi fogházra volt ítélve, míg József Attilát nemzetgyalázás miatt
ítélte el egyszer a bíróság.
Mielőtt Méhes tanácselnök a vádiratot ismertette volna, kérdést
intézett az ügyészhez, hogy kéri-e a zárt tárgyalás elrendelését.
Amikor az ügyész igen-nel válaszolt, a vádlottakhoz fordult, akik
szintén a zárt tárgyalás elrendelése mellett foglaltak állást. Így a
bíróság a tárgyalásról kizárta a nyilvánosságot s ítéletet is zárt
ajtók mögött hoz.
Esti Újság 1937. márc. 25.
Irodalomjegyzék
Irodalom József Attiláról
1.
Tersánszky
Józsi Jenő visszaemlékezése József Attilára. A tanár. (Szabad
szó, 1945. július 18.
2. Tersánszky Józsi Jenő:
Nagy
árnyakról bizalmasan. József Attila (Kis Újság, 1949. november
1-4.)
3. Kerékgyártó István:
Tersánszky
Józsi Jenő alkotásai és vallomásai tükrében. (Szépirodalmi
Könyvkiadó, Bp., 1969. 133-135. old.)
4. Murányi Gábor:
A szeméremsértő
Tersánszky. Moral history. [2005. április 27.] (HVG, 2005. 17.
szám)
5. Motorcza Gyula:
A klasszikussá
lett bohém. Tersánszky Józsi Jenő portréja (Magyar Napló, 2001.
április-május-június, 2. szám)
6.
És ámulok, hogy elmúlok.
József Attila iratok. (összeállította, bev.: Varga Katalin.) (Petőfi
Irodalmi Múzeum, Bp., 2005. 208. old.)
A per rövid
kronológiája:
- A Szép Szó
1936. április 18-án megjelenő I.
kötetének II. füzetében közölte Tersánszky Józsi Jenő
„Kakuk Marci új kalandjai” című
novelláját.
- Ezt az írást a bíróság az 1929. évi VII. tc. 2. §.-ának 1. és 12.
pontjára hivatkozva obszcénnek és szeméremsértőnek találta. Emiatt dr.
Löbl Ödönt, a nyomda tulajdonosát, Cserépfalvi Imrét, a lap
tulajdonosát és felelős kiadóját, Ignotus Pált és József Attilát, a
Szép Szó két szerkesztőjét, valamint Tersánszky Józsi Jenő írót, a lap
külső szerkesztőjét bíróság elé állította.
- A Magyar Kir. Állami Rendőrség Budapesti Főkapitányságán
1936. június 15-én történt
Tersánszky Józsi Jenő első kihallgatása.
- Baróthy Pál királyi főügyész
1936.
július hó 16-án nyújtotta be vádiratát az ügyre vonatkozóan,
melyben vádat emelt Tersánszky Józsi Jenő, Ignotus Pál és József Attila
esetében.
- József Attila ügyvédje, dr. Bartha Gyula útján
1936 decemberében kifogással élt a
Budapesti Kir. Ügyészség vádirata ellen.
- 1937. január 11-én és febuár 26-án lezajlott Budapesti Kir. Büntető
Törvényszéki tárgyalást elnapolták a terhelt felek távolmaradása miatt.
- A Budapesti Kir. Büntető Törvényszéken
1937. március hó 24-én lezajlott
zárt főtárgyalás jegyzőkönyve szerint József Attilát és Ignotus
(Veigelsberg) Pált 100 pengő, Tersánszky Józsi Jenőt pedig 150 pengő
pénzbüntetésre ítélte. A vádlottak a törvényszék által hozott ítélettel
szemben fellebbezést jelentettek be.
- A Budapesti Kir. Ítélőtábla az
1937.
október 21-én megtartott zárt fellebbviteli főtárgyalásán hozott
ítélete szerint József Attilát az ellen hozott vád alól felmentette.
Tersánszky Józsi Jenő és Ignotus (Veigelsberg) Pál esetében külön
folytatta az eljárást.
- Az
1937. december 3-i
fellebbviteli főtárgyaláson felmentő ítéletet hoztak a költőre
vonatkozóan.
- A Budapesti Kir. Ítélőtábla
1938.
április 21-én lezajlott főtárgyalásán jelenti be József Attila
ügyvédje, dr. Bartha Gyula bejelenteti a költő halálát. Ugyanezen a
tárgyaláson felmentő ítéletet hoznak Ignotus (Veigelsberg) Pál ügyében,
Tersánszky Józsi Jenőt pedig – helybenhagyva az elsőfokú bíróság
ítéletét - pénzbüntetésre ítélik.
Az
ügyben érintett törvények, rendeletek, paragrafusok:
Az 1878. évi V. törvénycikk
A magyar büntető törvénykönyv a
bűntettekről és vétségekről
XIV. fejezet: A
szemérem elleni bűntettek és vétségek
Szemérem elleni vétség
248. §. Aki fajtalanságot tartalmazó
iratot,. nyomtatványt vagy képes ábrázolatot nyilvános helyen kiállít,
árul vagy terjeszt: a szemérem elleni vétséget követi el, és három
hónapig terjedhető fogházzal és száz forintig terjedhető
pénzbüntetéssel büntetendő.
Az irat, nyomtatvány vagy képes ábrázolat szerzője,
készítője, nyomtatója, ha ennek többszörözése, terjesztése vagy
nyilvános helyen kiállítása az ő tudtával történik: hat hónapig
terjedhető fogházzal és ötszáz forintig terjedhető pénzbüntetéssel;
büntetendő.
A magyar büntető Törvénykönyv szerint
a szemérem elleni bűncselekmény nem jelenti csupán a magában véve
erkölcstelen merényletet, szemérmetlen tettet, hanem a közszemérem
megtámadását is. E büntetőjogi rendelkezés és felfogás szolgál alapul a
BTK. 248. és 249. §§-ainak. A 248. §-a fajtalanságot tartalmazó irat
nyilvános helyen való kiállítóját, mutogatóját sújtja. De bünteti a
fajtalanságot tartalmazó irat vagy nyomtatvány szerzőjét, árusítóját és
terjesztőjét is. Az e §-ban érintett fajtalanság alatt nemcsak a
BTK-ban meghatározott bűncselekményeket kell érteni, hanem minden a
nemi életre vonatkozó erkölcstelenkedést is. Szemérem elleni vétség
miatt a sajtójogi fokozatos felelősség szerint ,az erkölcstelenséget,
ábrázoló, tartalmazó nyomtatványért felelősek a kiállító, árusító és
terjesztő is.
Jegyzet: Az ezen §
szerint büntetendő vétség, amennyiben nem tartozik esküdtbírósághoz, a
kir. Járásbíróság hatáskörébe tartozik: 1897: XXXIV. tc. 18, § 5. p. A
szeméremsértő nyomtatványok és képek nyilvános helyen való kitételének
eltiltásáról az 1897. évi jún. 2. kiadott 40.003. számú
belügyminiszteri rendelet intézkedik.
249. §. Aki szemérmet
sértő cselekmény nyilvános elkövetése által közbotránytokoz : három
hónapig terjedhető fogházzal és kétszáz forintig terjedhető
pénzbüntetéssel büntetendő.
A szeméremsértő
cselekmény fogalmát a törvény nem határozza meg: ennek megállapítását
és feljelentését a rendőrhatóságokra bízza. A büntetés feltétele az,
hogy a szeméremsértő, cselekmény a nyilvánosság előtt történjék és
közbotrányt okozzon. Lásd a K.B.T.K. 82-83.§§-ait is.
E § alapján büntettetik
az utcán való közösülés, habár éjjel történik. is, valamint a nyilvános
helyen való vizelés.
Jegyzet: Az ezen §
szerint büntetendő vétség a Kir. Járásbíróság hatáskörébe tartozik:
1897. XXXIV., tc. 18. § I. 5. pontja értelmében.
Mellékbüntetés
250. §. Az ezen fejezet előbbi
szakaszaiban megjelölt cselekmények, a mennyiben büntettet képeznek, a
megállapított büntetéseken fölül hivatalvesztéssel is büntetendők.
Az erkölcstelen cselekmények miatt
csupán csak a bűntettek sújtásánál rendeli el a törvény
mellékbüntetésül a hivatalvesztést, míg a vétségekre nem.
Forrás:
1.
Corpus Juris Hungarici.
Magyar Törvénytár. 1877-1878. évi törvénycikkek. Millenniumi
emlékkiadás. Szerk.: dr. Márkus Dezső. (Franklin Társulat Magyar
Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Bp., 1896. old. 140. old.)
2. Vaszy György – Szíj Géza - K. Nagy Sándor – Körner Károly.
Magyar büntető törvények és szabályok
magyarázatokkal és jegyzetekkel. [A magyar Királyi Csendőrség,
állami, városi és községi rendőrség, valamint általában az összes
nyomozó hatóságok és nyomozó közegek részére] (Franklin Társulat Magyar
Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Bp., 1910.188-189. old.)
1928.
X. tc.
A büntető
igazságszolgáltatás egyes kérdéseinek szabályozásáról
4. § Vétség vagy kihágás esetében a
bíróság választása szerint a szabadságvesztés-büntetés mellőzésével
főbüntetésként megfelelően súlyos pénzbüntetést alkalmazhat, de csak
akkor, ha tekintettel az elítélt egyéniségére, úgy találja, hogy
megfelelően súlyos pénzbüntetés alkalmazásával őt éppen úgy vagy
érzékenyebben lehet megbüntetni és őt újabb bűncselekmény elkövetésétől
éppen úgy vagy hatályosabban lehet visszatartani, mint a cselekménnyel
arányban álló szabadság-vesztésbüntetés alkalmazásával.
Az e § alapján kiszabott pénzbüntetés feltételes felfüggesztésének
(1908:XXXVI. tc. 1. és 8. §) nincs helye.
8. § Az ítéletben meg kell állapítani, hogy a pénzbüntetést
behajthatatlansága esetében milyen nemű és tartalmú
szabadságvesztés-büntetésre kell átváltoztatni.
Életfogytig tartó fegyház, továbbá tizenöt évi vagy ennél hosszabb
ideig tartó szabadságvesztés-büntetés mellett kiszabott pénzbüntetést
behajthatatlansága esetében szabadságvesztés-büntetésre átváltoztatni
nem lehet.
9. § Ha a pénzbüntetés főbüntetés, a vétség miatt kiszabott
pénzbüntetést fogházra, a törvény szerint államfogházzal büntetendő
vétség miatt a jelen törvény 4. §-a alapján kiszabott pénzbüntetést
államfogházra, a kihágás miatt kiszabottat elzárásra kell
átváltoztatni. Ha a bíróság ugyanazzal az elítélttel szemben egy
elítélttel szemben egy ítéletben több bűncselekmény miatt állapít meg
főbüntetésként pénzbüntetést és azt az egyik cselekmény miatt fogházra,
a másik miatt államfogházra vagy az egyik cselekmény miatt fogházra, a
másik miatt elzárásra kellene átváltoztatni, a pénzbüntetést fogházra
kell átváltoztatni.
Ha a bíróság a pénzbüntetést szabadságvesztés-büntetés mellett
mellékbüntetésként szabta ki, a pénzbüntetést ugyanolyan nemű
szabadságvesztés-büntetésre kell átváltoztatni, amilyenben a
főbüntetést szabta ki.
10. § A pénzbüntetések szabadságvesztés-büntetésre átváltoztatásában
egy pengőtől száz pengőig terjedő összeg helyett egy-egy napot lehet
számítani.
A bíróság azt az összeget, amely helyett a pénzbüntetés
behajthatatlansága esetére egy napi szabadságvesztés-büntetést állapít
meg, az elítélt egyéniségének, vagyoni és kereseti viszonyainak
figyelembevételével úgy határozza meg, hogy az elítéltet a pénzbüntetés
lefizetésére indítsa.
Forrás:
1. Corpus Juris Hungarici.
Magyar Törvénytár. 1928. évi törvénycikkek. Millenniumi emlékkiadás.
Jegyzetekkel ellátták: dr. Térfi Gyula (Franklin Társulat Magyar
Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Bp., 1929. old. 271-275. old.)
1929. évi VII. törvénycikk
A szeméremsértő
közlemények forgalmának és a velük való üzérkedésnek elnyomása végett
Genfben létrejött nemzetközi egyezmény becikkelyezése tárgyában
(Magyarország megerősítő okirata Genfben, 1929. évi február hó 12-én
tétetett le.)
1. §
A szeméremsértő közlemények forgalmánál és a velük való üzérkedésnek
elnyomása végett Genfben 1923. évi szeptember hó 12-én kelt nemzetközi
egyezmény az ország törvényei közé iktattatik.
2. § Vétséget követ el és hat
hónapig terjedő fogházzal büntetendő:
1. aki kereskedés, szétosztás vagy közszemlére tétel céljából
szeméremsértő iratot, rajzot, metszetet, festményt, képet, falragaszt,
jelképet, fényképet, mozgófényképfilmet vagy más ily tárgyat állít elő
vagy tart készenlétben, vagy ily tárgyat az említett célból behoz,
átvisz, vagy kivisz;
2. aki ily tárggyal - habár nem nyilvánosan - kereskedik, vagy
üzérkedik, vagy ily tárgyat bármily más módon forgalomba hoz,
közszemlére tesz vagy üzletszerűen kikölcsönöz.
Forrás:
1.
Corpus Juris Hungarici.
Magyar Törvénytár. 1929. évi törvénycikkek. Millenniumi emlékkiadás.
Jegyzetekkel ellátták: dr. Degré Miklós és dr. Várady-Brenner Alajos
(Franklin Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Bp., 1930.
old. 87-88. old.)
A perben résztvevő,
illetve érintett fontosabb személyek névsora:
Dr. Baróthy Pál
(Nagyvárad, 1872. okt. 16. - ?) királyi főügyész, a budapesti ügyészség
sajtóosztályának vezetője. Jogi tanulmányait szülővárosában végezte,
majd hosszabb tanulmányutat tett. 1899-ben nevezték ki albíróvá
Nagyváradon, majd 1901-ben alügyésszé. 1908-ban lett a nagyváradi
ügyészség vezetője, 1915-ben főügyész-helyettessé léptették elő. 1920.
óta a budapesti ügyészség sajtóosztályának vezetője. 1926-ban
főügyésszé nevezték ki.
Dr. Bartha Gyula
ügyvéd
Dr. Harmath Jenő
(Kézdivásárhely, 1870.márc. 22. - ?) ítélőtáblai tanácselnök.
Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen és Kolozsváron végezte
középiskolai és egyetemi tanulmányait. 1892-től teljesít igazságügyi
szolgálatot. Ügyészként és bíróként főleg Erdélyben működött. A román
megszállás után Budapestre költözött. 1923-ban nevezték ki az
ítélőtáblához, 1926-ban pedig a II. büntetőtanács elnöke lett.
Ignotus Pál
(Bp., 1901. júl. 1. – London, 1978. ápr. 1.): publicista, író,
szerkesztő. Veigelsberg Leó unokája, Ignótus Hugó fia. A
Tanácsköztársaság idején részt vett a KIMSZ diákosztályait irányító
direktórium munkájában. 1920 után az Esti Kurír vezércikkírója.
Munkatársa a Nyugat s a Toll c. lapoknak. Egyike volt azoknak, akik a
legkorábban fedezték fel József Attila tehetségét. A költő közeli
barátai közé tartozott. 1936-ban megalapította a Szép Szó c.
folyóiratot, melyet 1939-ig szerkesztett, kezdetben József Attilával
együtt. 1938 végén a zsidótörvény elől Angliába emigrált.
Dr. Méhes Ignác
(Kócs, 1888. febr. 10. - ? ) törvényszéki bíró, tanácsvezető. A jogi
tanulmányait Budapesten végezte, ahol 1914-ben szerzett jogtudományi
doktorátust. 1914-től lépett a budapesti járásbíróság szolgálatába.
Innen került a központi járásbírósághoz, majd a pestvidéki és a
budapesti törvényszékhez, végül pedig a büntető járásbírósághoz.
1922-ben nevezték ki bíróvá. Főleg sajtóügyekkel foglalkozott.
Elsősorban Töreky Géza dr. büntetőtörvényszéki elnök tanácsában
működött. Ítélőszerkesztő bírája volt az un.: Esküdt-féle ügynek.
1934–39 között a bp.-i büntetőtörvényszék elnöke. Több nagy politikai
perben (Tisza-per, frankhamisítási per) ítélkezett. Rendszeresen
publikált a Büntető jog című lapban.
Cserépfalvi Imre,
(Cserépfalva, 1900. júl. 28. - 1991. jún. 22.), kiadó. 1918-tól volt Budapesten orvostanhallgató. 1923-ban Párizsban dolgozott a Hachette Könyvkiadó raktárában. 1927-től lett a Département Étranger munkatársa. 1928-ban Budapesten vezetett francia könyvbehozatali vállalatot. 1931-ben megalapította a kiadóját, amely fontos szerepet játszott a magyar könyvkiadásban. Cserépfalvi Imre jelentette meg a Szép Szó 1936. évi számait, József Attila "Nagyon fáj" (1936) című kötetét, "Összes versei"-it (1938) Szabó Zoltán és Kovács Imre szociográfiáit. 1942-ben fogházba került. 1950-ben államosították a kiadóját. 1954-től a Corvina Kiadó igazgatója volt. 1984-től újraindította a Cserépfalvi Kiadót.
Lőbl Ödön, Landy
(Bp., 1904. jún. 6. – Bécs, 1966. okt. 1.): könyvkiadó. A bp.-i
tudományegy.-en jogi doktorátust szerzett. Utána átvette a Lőbl Dávid
által 1875-ben alapított nyomdai vállalatot. A harmincas évektől kezdve
színvonalas, bibliofil igényű és amatőr kiadványokat készített,
legelsőnek Molnár C. Pál Cyrano c. metszetes mappáját. 1936-ban
fivérével, Lőbl Dezsővel megalapította az Officina Könyvkiadót.
Legjelentősebb kiadványsorozatai: Kétnyelvű klasszikusok (1935–1941);
Officina Képeskönyvek (1937–1945); Officina Hungarica (1938–1948); Ars
mundi (1941–1943); Officina Könyvtár (1941–1949). 1949-ben elhagyta az
országot, Bécsben telepedett le, ahol már nem dolgozott kiadói
szakmában. – M. Magyarország tegnap és ma (összeállítás, Lőbl Dezsővel,
Bp., 1948).
Tersánszky Józsi
Jenő (Nagybánya, 1888. szept. 12. – Bp., 1969. jún. 12.): író,
Baumgarten-díjas (1929, 1930, 1931, 1934), Kossuth-díjas (1949), a 20.
sz.-i magyar prózairodalom kiemelkedő alakja. Festőnek készült, de apja
akarata szerint érettségi után (1906) jegyzőgyakornok lett
Szapáryfalván. 1907–08-ban joggyakornok volt Nagybányán s beiratkozott
az eperjesi jogakadémiára. A bp.-i egy. jogi karán készült folytatni
tanulmányait, de a tandíját elmulatta, s kénytelen volt segédmunkásnak
szegődni. Osvát Ernő fölfigyelt tehetségére; 1910. febr.-ban a
Nyugatban jelent meg egy másik írása, a Firona, és 1911-ben már
novelláskötetét adta ki a Nyugat Könyvtár. Az I. világháborúban
önkéntes, 1918-ban olasz fogságba esett; 1919. aug. elején érkezett
Bp.-re. Háborús élményeit Viszontlátásra, drága … c. regényében
örökítette meg; e mű a háborúellenes m. irodalom kiemelkedő alkotása,
az író első nagy írói sikere. 1918-ban már válogatott elbeszélései is
megjelentek. A Tanácsköztársaság bukása után a kommunizmus iránt
gyakran hangoztatott rokonszenve miatt a Horthy-korszakban sok támadás
érte. A húszas évek elején nélkülözései különösen megviselték: 1921.
jún. 16-án öngyilkossági szándékkal az Erzsébet-hídról a Dunába vetette
magát. Az esztendő második felében valamelyest konszolidálódott a
helyzete: megnősült, feleségül vette Molnár Sárit. A Nyugat
folytatásokban közölte Rossz szomszédok c. regényét, majd 1922
júliusában a lap főmunkatársai közé került. – Gyors egymásutánban
születtek művei, köztük: a Kakuk Marci ifjúsága, amely fő művének, a
ciklikus szerkezetű Kakuk Marci regénynek az első darabja. Az írónak
többször meggyűlt a baja a cenzúrával, az erkölcsrendészettel; a teljes
Kakuk Marci csak 1966-ban jelent meg. A főmű két évtizeden át íródott
(az Annuska c. zárórész 1941-ben látott napvilágot), mellette
folyamatosan készültek más nagy művei. 1929-ben a Nyugat közölte
A margarétás dalt. Érdeklődése a
színház felé is vonzotta: 1923-ban a Magyar Színház tűzte műsorára
Szidike c. darabját, amelyet
1930-ban Hevesi Sándor buzdítására átdolgozott, s a mű
Cigányok címen műsorra is került a
Nemzeti Színház Kamaraszínházában. 1932-ben sajátos színházat
szervezett, a Képeskönyv Kabarét. Tersánszky már korábban is föllépett
kis regös együttesével: groteszk, parodisztikus szerzeményekkel
bárokban, kabarékban, színházakban szerepelt. A Képeskönyv Kabaré a
kamaradarab, a humor, a zene és a vizuális ötlet egyesítése. Ám sem ez
a vállalkozás, sem az írói munka nem biztosította a gondtalan
megélhetést, ezért Tersánszky javarészt álnéven számos szórakoztató és
detektívregényt is írt a harmincas években. A folyamatosan gyarapodó
Kakuk Marci-történetek mellett 1936-ban megjelent a Legenda a
nyúlpaprikásról. A II. világháború évei alatt mintegy húsz régi és új
művét adták ki.
A személynévmutató az alábbi lexikonok
alapján készült:
Magyar
Életrajzi Lexikon I-II. kötet A-K; L-Z [főszerk.: Kenyeres
Ágnes] (Akadémia Kiadó, Bp., 1967-1969)
Magyar Életrajzi Lexikon III.
(Kiegésztő) kötet A-Z [főszerk.: Kenyeres Ágnes] (Akadémia
Kiadó, Bp., 1985)
Magyar Életrajzi Lexikon
(1978-1991) I. kötet A-Z [főszerk.: Kenyeres Ágnes]
(Akadémia Kiadó, Bp., 1994)
A magyar társadalom lexikonja.
(A Magyar Társadalom Lexikonja Kiadóvállalat Kiadása, Bp., 1930. 650.
old.)